A nyereg, ami talán Horthy elé vitte a zászlóst – ma engem hordozott

-Nyeregbe szálltam ugyan ott, ahol valaki egyszer a hazáért tette ugyanezt-

Van egy falu az erdők szélén, ahol a fák nem csak nőnek, hanem emlékeznek is. Egy hely, ami nem kiált, csak suttog. Az ember nem úgy érkezik ide, mint egy turistaparadicsomba – ide az ember csak bekérezik. Csendben, alázattal.

A Keleti-Kárpátok karjai között, ott, ahol a dombok nem szelíden emelkednek, hanem hirtelen törnek az ég felé, áll Gyimes. A hegyoldalak meredeken szakadnak fel a völgyből, mintha maga az idő vájta volna őket ilyenné – évszázadok alatt, türelemmel.

A hegyek gyors, szinte dacos zuhanással torkollanak a patakokba, és ezek a patakvölgyek mintha magukba rejtenék a világ maradékát. Ahogy a víz kanyarog, úgy nyúlnak el hosszan a települések: mindegyik egy-egy völgybe simul bele, csendben, alázattal. Görbe-patak, Boros-patak, Antalok-pataka, Tankók pataka s még sorolhatnám. – Ezek nemcsak helynevek, hanem történetek. Családnevek lettek, identitások. Mert itt a patakok nemcsak vizet hordoznak, hanem sorsokat is. Ezt éreztem rögtön ahogyan az első szálláshelyre érkeztem de mintha a csend előbb ért volna oda, mint mi.

Másnap a  gyimesi ház falai hűvösen lehelték vissza az éjszaka páráját, odabent mégis meleg volt. Nem a kályha miatt. A reggeli füst illata, a friss kenyér roppanása, a kazlaktól visszhangzó kakasszó járta be a szobát. A háziasszony nem kérdezte, tejeskávét kérek-e, csak letette elém. Ahogy tette a nagymamám is, amikor még volt ideje tudni, mire van szükségem, mielőtt megkérdeztem volna.

Odakint a fenyők nézték az eget, de amikor elhaladtam mellettük, éreztem, hogy engem is figyelnek. Csángóföldnek van egy olyan nézése, amit nem tanít se történelemkönyv, se dal. Csak megállsz, és ha nem sietsz tovább, valami elkezd beszélni.

A fenyő nem szavakat mond. Inkább olyasmit, amit a lelked olvas ki belőle. Mint a rovásírás. Ott van a kapun, ott van a gerendán, ott van az időben. Sokan elmennek mellette, megállnak, lefényképezik, továbblépnek. De aki megpróbálja megérteni, annak valamit elmond.

Egy öregasszony a templom előtt állt, a fejkendője alatt idő volt, arcán esők, szárazság, háború és kenyérsütés. Rám nézett, de nem mosolygott. Csak bólintott. Nem köszöntem, nem kérdeztem. A pillanat nem kívánta. Valahogy értettük egymást.

Itt az emberek magyarul beszélnek, de valahogy másként. Mintha a szavakban több súly lenne, mintha a mondatok mögött ott zengene az évszázadok halk emlékezete. Magyar a nevük, de arcvonásaik keményebbek, mint odalent a síkon. Nem a gyors eredményt keresik, nem a jövőbe kapaszkodnak, hanem a jelenben élnek. Nem az online tér a világuk, hanem az erdő, a rét, az eső, az ég. Nem grafikonokat, kimutatásokat gyártanak, hanem eledelt. Nem projekteket vezetnek, hanem állatokat. Nem határidők között élnek, hanem napszakok között.

Ezek itt  megdolgoznak mindenért, de estére nem marad bennük feszültség. Mert amit tesznek, annak van értelme. Kézzelfogható. Egy istálló, ami kész. Egy föld, ami be van vetve. Egy állat, ami jóllakott. Egy kenyér, ami megsült. Nincs érte kitüntetés, nincsenek prémiumok. Csak jóllakottság, meleg, otthon.

Reggel a füst ismét csendesen gomolygott, a teában jól kiázott kamilla, cickafark és kakukkfű ontja esszenciáját. A reggeli után csendben került fel a lóra katonanyereg. A patak mentén vezetett az ösvény, s minden kövön valaki járt előttem. Nem tudom ki. Lehet, hogy egy hajdani fuvaros, lehet, hogy egy katonaszökevény. Lehet, hogy épp az, akinek a neve már csak egy elporladt fejfán van fenn a tetőn.

Amikor mindezt gondolom, épp egy gazda köszön ki a kapun. Megáll, megsimítja a lovakat, dicséri őket, majd a semmiből mesélni kezd. Azt mondja, a tátája a második világháború alatt határőrként szolgált. A túloldalon is csángók álltak őrt, csak azok román zászló alatt. Oláhoknak mondták őket, de este, ha csend volt a fronton, néha összeültek kártyázni, nevetni, emberként létezni – mintha nem is háború volna, csak egy hosszú ősz a hegyek között. Egészen addig, míg egy napon a barátságos látogatást katonai parancs váltotta fel, és az összejövetel fogságba torkollott. Majdnem ott hagyták a fogukat, de végül megszöktek – és a székely, gyimesi levente hősi kitüntetést kapott. Maga Horthy Miklós írta alá az adománylevelet, egy korabeli Magyarország-térkép hátuljára. Egy hektár föld – jelképes, de örök – a Hősök terén.

Ahogy mesél, már látom is magma előtt a régi kaszárnyákat, amik most is ott őrzik a múlt fájdalmait. Nem egyszerűen gerendákból álltak – parancsokból, hallgatásokból, fagyos hajnalokból. Ezek a falak látták az ezeréves határ éjszakáit. Itt még a deszkák is titkot őriznek – katonák árnyait, fegyverek koppanását, egy más kor feszült csendjét.

A dohos falak nem némák – visszaálmodják az estéken suttogott, archaikus imákat, mintha az idő maga is velük mormolná:

Hét kereszt alatt lefekszem, hét kereszt alatt felkelek,

Én lefekszem én ágyamra, testi, földi koporsómba.

Engem az angyal őröjzön, szent keresztvel jegyejzen.

Az én házam Szent Antal, négy szegiben négy angyal,

Közepibe egy asztal,az asztalon egy level.

Jöjj el Szentlélek Úristen, szállj be szüvembe.

Őröjz, oltalmazz tűztől, vztől,

pogány kéztől, véletlen-hírtelen haláltól,

Pokol embernek szájától, szándékától.

Hiszek egy Istenbe, bízom az Istenbe,

Az a bízott Isten lakojzék lelkembe.

Gyimes nem beszél sokat. De aki figyel, az hallja. A völgy csendjét, a fák közti titkot, a múlt alig elhaló szívverését.

A keskeny nyomtávú vasútvonal is csendben kígyózik még, lassan, komoran, mintha ő maga is gondolkodna minden kanyar előtt.

Arra gondolok, milyen kiváltság itt lenni, ebben a csendben, ebben a mozdulatlan szépségben. Majd mikor leszállok a lovamról, jóleső fáradságba pihennek a gondolataim.

Mert itt a  nap végén nem a képernyőtől pilled el az ember, hanem attól, hogy tettei súlya alatt jólesik ülni egy alacsony padon, meginteni a kutyát, rákacsintani a macskára. Itt a világ nem pörög, hanem lélegzik. Az idő nem sürget, hanem tart. A vihar sem zaklat, csak tisztít. A nap nem vakít, csak világít. És az este – az este nem zár le, hanem beenged. A csillagok nem dísznek vannak, hanem útmutatónak. Mindennek helye van, s minden nap visszatalál a rendhez. Itt az egyszerűség nem hiány, hanem erény.

És ha kérdezed, mit viszel haza ebből a világból – hát nem a tárgyakat, nem a képeslapot, nem a turistaboltból származó emléket. Hanem azt a különös békét, amit nem lehet megmagyarázni. Amit csak akkor értesz meg, ha egyszer megálltál egy fenyő mellett, és nem a nevét kerested, hanem a hangját.

Ez az a hely, ahol nem történik semmi látványos, mégis mélyen megmozdul benned valami. Egy érzés, ami nem illik a telefonodba. Nem szül posztot, nem kér lájkot. Csak elraktározódik valahol a lelked hátsó szobájában, és amikor visszagondolsz rá, nem a tájat látod, hanem azt, amilyenné te lettél ott.

Nem fényképeztem le. Csak hazavittem.