Amikor a ló visszanézett – Egy erdélyi lovastúra, ahol az útvonal a szellemtől a szívhez vezetett

Nem emlékszem pontosan, melyik nap volt. Az idő nem számított ott, ahol a fenyők sűrűjében csak a szél tudja, hány óra van. Talán szerda volt, talán vasárnap. Csak azt tudom, hogy aznap reggel a ló rám nézett.

Nem úgy, ahogy az állatok néznek az emberre, félszegen vagy kíváncsian. Hanem úgy, ahogy egy öreg ismerős néz vissza a másikra, akit ezer éve nem látott, de még mindig ismer.

A nyereg nyikorgott, ahogy felültem, és a hegyek felé indultunk. A ló biztosan lépett a sáros ösvényen, mintha tudná, hová tartunk, miközben én még a gondolataimat sem tudtam igazán irányba állítani. A világ túl hangos volt bennem. A város, a képernyők, az állandó futás – mintha mind ott zúgott volna a gerincemben.

Aztán valami elcsendesedett.

A ló nem sietett. Nem is kellett. Ő nem azért lépett, hogy érkezzen valahová, hanem mert ez a dolga. Menni, csendben, a földdel egy ritmusban. Néha oldalra nézett – hol egy patakra, hol egy szarvas nyomára. S mintha azt mondta volna: „Figyelj te is, ember. Lásd, amit én látok.”

Ott, Erdély szívében, valami újra összeállt bennem.

Nem voltak turistás táblák. Nem voltak kiépített pihenők, selfie pontok, vagy wifi. Csak a fák voltak, a madarak, a csend, meg az a ló, aki úgy lépdelt, mintha mesét írna minden lépésével. És én csak követtem.

Egy este, mikor már leértünk a legelőről, leültem a lónak szánt szénakupac mellé. Néztem, ahogy eszik. Nem kapkodott. Nem volt mohó. Tudta, hogy az, ami kell, az ott van. Nem több, nem kevesebb. Elég.

És akkor jöttem rá, hogy én is mindig többet kerestem. Több élményt, több eredményt, több választ. Pedig amit kerestem, az mindig ott volt – a ló tekintetében, a csendben, az út porában.

Másnap hajnalban köd ült a tájra. A fák szinte hangtalanul lélegeztek a párában, és a ló meleg lehelete párafoltot hagyott a hajnali csenden. Lassan indultunk el, patkó alig csattant, a világ még aludt. Csak mi voltunk ébren – én, a ló, és az a különös csend, ami nem volt üres, inkább tele volt várakozással.

Aznap felértünk egy gerincre, ahonnan a völgyek úgy tárultak elénk, mintha a világ kezdete óta ott vártak volna ránk. A ló megállt. Nem szólt, nem mozdult, csak nézett. Olyan volt, mint egy őrző, aki nem a tájat nézi, hanem az időt. Mintha visszanézne régi csatákra, ösvényekre, vadászokra, pásztorokra, akik ugyanitt jártak.

Rám is nézett újra. És akkor értettem meg: nemcsak én figyelem őt, ő is figyel engem. Hogy mit hoztam, mivel jöttem, mire vagyok készen. Nem a nyereg a lényeg, nem a stílus, nem a ruházat. Hanem a szándék.

A nap végén megálltunk egy pataknál. A ló ivott, én csak ültem a parton, és hagytam, hogy a víz elvigye a gondolataimat.

Aznap este, a tábortűz mellett, hallgattam a csöndet. Nem akartam beszélni. A csend mindent elmondott.

És ahogy néztem a parázsló fát, eszembe jutott nagyapám, aki egyszer azt mondta: „A ló nem eszköz, fiam. A ló tanító. De csak annak, aki figyel.” Akkor, ott, értettem meg igazán, mit jelentett.

Ez a lovastúra nem egy kaland volt. Nem egy hosszú hétvége a természetben. Ez egy találkozás volt. Egy találkozás önmagammal, a természettel, s azzal a tiszta érzéssel, amit csak a ló tud előhívni az emberből.

Ráébredtem arra is, hogy mi, emberek, sokszor túl sokat akarunk mondani. A ló nem beszél. De minden mozdulatában ott a válasz. Ha feszülten ülök rajta, ő is feszült lesz. Ha megbízom benne, ő is megbízik. És ez a kölcsönös figyelem – ez a legőszintébb nyelv, amit valaha tanultam.

Ezen a túrán nem egy konkrét dologért fizettem. Nem egy hűtőmágnessel térek haza, nem gyűjtöttem pontokat, nem léptem szintet semmilyen virtuális játékban. De amit akkor kaptam, az mélyebbre vésődött bármilyen szuvenírnél.

Kaptam egy pillanatot, amikor önmagam lehettem. Ahol nem kellett szerepet játszanom, teljesítményt mutatnom, vagy megfelelnem valakinek. Kaptam egy tükröt, amit nem ember tartott elém, hanem egy ló – és az igazat mutatta.

Kaptam barátságot. Emberektől, akik nem kérdezték, hogy mi vagyok a világban, csak azt, hogy éhes vagyok-e, fáradt vagyok-e, és jól esne-e egy kupica pálinka a nap végén. Ahol a mosoly nem szolgáltatás volt, hanem őszinte gesztus.

És kaptam egy hazatérő érzést. Mert bármilyen idegen is volt számomra a táj, valahogy mégis úgy éreztem: mindig is ide tartoztam.

Mint ahogy ahhoz a faluhoz is, ahová egy este érkeztünk. Egy olyan hely volt ez, ahol még nem felejtették el, hogy mit jelent embernek lenni. Ahol a székelykapu rovásírása nem dísz, hanem üzenet – olyan nyelven íródott, amit ugyan kevesen tudnak olvasni, de még kevesebben tudnak érteni. Pedig ott van, kőbe, fába, szívbe vésve – minden vendég előtt nyitva áll, de csak az látja, aki nem a szemével néz.

Egy ilyen kapun mentem át én is, és ahogy megérintettem a faragott oszlopot, valami belém is beleíródott abból, amit az a falu őriz. Nem történelemkönyvben olvasott múlt ez, hanem élő jelen – csendes tekintetek, dolgos kezek, istállóillatú hajnalok formájában.

Ha egyszer úgy érzed, túl sok lett a világ, gyere el Erdélybe. Fogj kezet egy lóval. És induljatok el együtt. Lehet, hogy nem leszel ugyanaz, mire visszatérsz. És ez rendben van.

Mert van egy hely, ahol a lovak még tudják, kik vagyunk. És ha szerencséd van, meg is mutatják.

– Lovastúrák Erdélyben