Ahol a ló az utolsó

Valaki egyszer csendesen megjegyezte, hogy a lovastúrában a lovaglás az utolsó, amire figyel. Akkor nem válaszoltam semmit – csak néztem rá, és hagytam, hogy a mondat elüljön köztünk, mint ahogy hajnalban ül rá a köd az erdei tisztásra. De most, évekkel, emlékekkel és rengeteg csenddel később, már tudom, mit értett alatta.

Mert a ló ott van, visz, ringat, lélegzik alattam, de valahol megszűnik ló lenni. Olyan, mint egy csend, amit nem hallasz, csak megérzel. Mint egy régi ösvény, amit nem a lábad, hanem a lelked ismer föl. És akkor minden más fontosabbá válik. A szél nesze az ágon, az árnyék, ami a fűre fekszik, a madár, amelyik nem repül el, csak néz.

Másnap hajnalban köd ült a völgyre, s a fák szinte észrevétlenül lélegeztek bele. A világ még nem ébredt föl, s mi úgy indultunk el, mintha álmunkból lépnénk ki egy másik álomba.

Egy forrás mellé érve megállunk pihenni. A kristálytiszta víz halkan csobog, mintha egy régi, elfeledett nyelven suttogna valamit a kavicsoknak — olyan nyelven, amit talán csak  a fű között rejtőző apró lények, vagy az álmokban járó gyermekek értenek… és én csak állok felette, és próbálom kitalálni, vajon mit mesélnek épp.

Lefekszem a puha, smaragdzöld fűbe, és tekintetem a felettem lassan úszó bárányfelhőkre szegeződik.

Egy pillanatra úgy érzem, mintha magának a földnek a szívverése szólna hozzám – halk, egyenletes, lüktető ritmusban, mint valami titkos erő, nem zsivaj, hanem kellemes rezgés. Mintha nem is én állnék rajta, hanem ő ölelne át engem, s ahogy a fűszálak alatti mélyből felém árad ez a nesztelen pulzálás, úgy tölt fel, mint a vezeték nélküli töltő az elnémult készüléket – csak most én vagyok az eszköz, s az élet maga az energia, amit a föld belső rezdülése küld felém.

A rövid de tartalmas pihenő után, hevedert húzunk és továbbmegyünk.

Miközben a Fehérmező rejtett zsombolyai között andalgunk, érzem, hogy a nap aranyló sugaraival cirógatja a tájat, s a levegőben vibráló melegség ellenére valami különös, hideg lehelet fut át rajtam. Végtelen, ringatózó rétek húzódnak körülöttünk, selymes fűszálak hajlonganak finoman, mintha láthatatlan kezek simogatnák őket. Nem látom, mi ez, csak érzem jelenlétét, ahogyan valami ismeretlen és titokzatos érint meg, nesztelenül, mégis mélyen a lelkemig hatolva, élőbben, mint bármilyen látható valóság.

Kérdésemre a túravezető szavai csendesen kelnek életre, mint a szélben suhanó árnyak, és én látom magam előtt kibontakozni az elfeledett múltat. Ott áll a táj, ugyanilyen szépen, napfénybe öltözötten, de mégis egészen másképp. Valamikor itt háború dúlt; lövészárkok szaggatták fel a földet, mély szakadékok rejtettek állati tetemeket, s talán még emberek is nyugszanak titokban lent, névtelenül, kiknek csontjai lassan porladnak össze az idők homályában.A gyökerek nemcsak vízben állnak – hanem csontban, vérben, szenvedésben.

A felszínen lágyan ringó mezők, illatozó borsikabokrok és boldogan daloló madarak világában vágtatunk, s alig sejtjük, hogy alattunk egy másik világ rejlik: a múlt sűrű, súlyos fájdalma, elfeledett kiáltások és reménytelenségben elsuttogott imák halmaza. Ezek a csontok, mint megannyi mohos kő, tartják össze a fűcsomók gyökereit, puhává és járhatóvá varázsolva az ösvényt számunkra, akik már alig ismerjük fel a mélyben szunnyadó múltat.

Ami nekünk ösvény, az másnak végállomás volt. Ami nekünk virágillat, az másnak utolsó lélegzet.

Az ember már nem érzékeli a fájdalmat, nem látja, kik felett lépked gondtalanul. Már nem csak jelképesen jár a fejük fölött, hanem valóságosan lépdel a nevükön, emlékükön, amelyeket rég elfeledtek még a dédunokák is. Mennyi izzadtság, áldozat, elmúlasztott ölelés és könny kellett ahhoz, hogy egy eszme vagy egy büszke cím életre keljen, és most mindez semmivé foszlott, elnyelte a feledés köde, s csupán a természet csendes bölcsessége maradt meg belőle.

A ló békésen lépked tovább, tudatlanul az alatta nyugvó drámákról, csöndesen legelgeti a zsenge gyógynövényeket. A földből kiálló, mohás kopja számára nem rang vagy cím, hanem kényelmes dörzsölőfa, pihenőhely a nap végén. A természet lassan, bölcsen dolgozik, tisztítja magát, újjászületik, s újra elfelejti az ember okozta fájdalmakat.

Tovább indulunk, némán, magunk mögött hagyva a múltat, amelyet senki sem sirat már. Egy esztenához érkezünk, mely egyszerűségével régi, idilli idők hangulatát idézi. Hajdanában, egészen késő őszig, fent volt a nyáj a pásztorokkal, akik szabadságban, végtelen természetességgel lüktettek együtt a tájjal.

A túravezetőnk leszáll a nyeregből, barátságosan nyit kaput, majd kezet fog a pásztorral, aki mosolygós tekintettel kínálja egy kupica pálinkával. Bevezet minket egyszerű, de szívélyes otthonába és megkínál mindennel amije van. Kezével tördeli a kenyeret, a bicska csak a szalonnához kell; villára nincs szüksége.

Ahogy figyelem, hogyan emeli a szájához a bicskára szúrt szalonnát, észreveszem, hogy ujjai, tenyere aránytalanul nagyok, erősek, mint a tölgy gyökerei, melyek mélyen kapaszkodnak a földbe. Megkérdem, hány évesen kezdett el dolgozni. Csöndes mosollyal feleli, hogy talán hatéves lehetett, mikor először egyedül maradt a nyájjal. Mindig ugyanazt tartalmazta a tarisznya: édesanyja pityókás kenyere, házi szalonna, túró és hagyma. Most is épp ezt fogyasztja, bár néha már készít bálmost is.

„Ez az igazi bio étel” – mondja nevetve, s arcán ott ragyog a hegyek békéje. Most tanulta ezt a szavat

Előtte csak étel volt. Életet adó. Áldott, mert az Úr adta.

„Mi itt közelebb vagyunk az Istenhez” – mondja.

Ez az igazi boldogság – amikor csak állok némán, s nézem, ahogy a jószág jóízűen legel, mintha minden fűszálban ünnep rejtezne. Hallom a fogak neszét, ahogy őrlik a reggeli harmatot, s ahogy a fű sercen, mikor kiszakad a földből. És közben érzem a tekintetüket magamon – figyelnek. Ha mozdulok, követnek mert az enyéim. Hozzám tartoznak. Ismerik hangomat .

És ahogy nézem, ahogy a nyájára tekint, elhiszem neki. Mert van abban valami magasztos, amikor az ember úgy él, hogy közben nem szakadt el a földtől. A természet ritmusát követi, nem parancsol, hanem alkalmazkodik.